Egy szempillantás alatt gyökeresen megváltozik minden, te zuhansz, de a barátaid nem férnek a közeledbe, mert senki nem is sejti, merre jársz, és neked meg az jár a fejedben, hogy mikor ér már véget a zuhanás.
Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk."
Úgy hiányzik egy ölelés, egy csókolás,
Hogy figyeljen rám egy szerető szempár.
Mert mosolyom mögött nem bújik más,
Csak a zord, rideg magány, s elhalás.
Minden más lett mi régen igaz volt.
A szeretet is kifogyott a mindennapokból.
Nem néztek rám úgy, mint én rátok.
Elmentek, és nem marad más csak fájdalom.
A vidámság is elmúlt, a szeretet nincs többé.
Elhagyott a szépség, és a józan ész.
Eltűnt a mindennapi mosoly az arcomról,
És már nincs félelmem a haláltól.
Szörnyű űr tátong a lelkem helyén,
Melyet már nem zárhat be több ölelés.
A végtelenség magával húz engem,
És már nem tarthat meg a szerelem.
Csak műmosoly. Nem maradt más.
De tartom a hátam, mert muszáj.
Nevetek. Mosolygok. Szánalmas vicceket mondok.
De ne higgy nekem. Nem vagyok jól.
Álltál-e már magadra hagyva, messze,
isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben,
ádáz sorsod kezétől megsebezve,
s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?
